KÁNTOR PÁL
HUMOR
Árpád fejedelemnek volt egy húga, a Marika.
Õróla kapta Amerika a nevét. A nõk régen
olyan hátrányos helyzetben voltak, hogy még a
neveiket sem említették meg az írások, így
maradt ki a Marika Amerika történelmébõl.
Ebben a rövid tanálmányban visszateszem õt
méltó helyére, közvetlenül Kolumbusz mellé.
Third Edition
Printed by the Házi Nyomda
(Desktop Publishing by Paul Kántor)
Copyright by Paul Kántor
Hihetetlen, de Amerikát magyar lányok fedezték
fel, és az Árpád fejedelem húgáról, a Marikáról nevezték
el. Ezt rajtam kívül nem tudja senki.
A honfoglalás elõtt Árpád a húgát, a Marikát, 115
lánnyal elindította keletre azzal a gondolattal, hogy a föld
másik oldalán találkoznak. Tudniillik a föld már akkor is
gömbölyû volt. Száztizenöt lány közül 108 képviselte a
nagy családokat - nemzetségeket; hét lány képviselte a hét
fõ törzset, és Marika, mint hadvezér, volt a csapat száztizenhatodik tagja. Nagy tiszteletben tartották a harcosai.
A Marika a hajadonokkal hónapokon át lovagolt,
mígnem megérkezett Ázsia keleti csücskéhez. A szorosban
már elolvadt a jég. Szerencsére volt ott egy Jónás nevû
halász, akinek volt egy sereg szelíd bálnája, amiknek a
segítségével egy pár óra alatt áthordta a lányokat lovastul
a víz másik oldalára. Abban az idõben a magyarok pénz
nélkül kalandoztak, de mivel csoportos utazásról volt szó,
az átkelés bére 116 személyre hét ing volt. A csoportos
utazás már abban az idõben is olcsóbb volt. Jónás igen le
volt rongyolódva. Nem ment a révész üzlet. Az év nagy
részén be volt fagyva a víz, nyáron pedig féltek az esetleges
utasok a cethalak szájába bemászni. A magyar lányok
bátrak voltak és örömmel belemásztak bármibe, ami
elõbbre vitte õket. Különösen az tetszett nekik, hogy az
átkelés bére csak hét ing volt. Csekély összeg volt ez
nekik, hiszen olyan ügyesek voltak, hogy a hosszú úton
lóháton ülve, szõttek, fontak, hímeztek, ingeket varrtak,
halásztak és vadásztak. Adtak Jónásnak két kalocsai
mintájú inget, két buzsákit, két matyót és egy pannóniait.
A pannóniai hímzést Álmos fia, vak Béla (1131-1141),
annyira elfuserálta másfél évszázaddal késõbb, hogy
teljesen kiveszett a köztudatból. Az átkelés helyét a
lányok történésze "bér-ing" szóval jelölte meg rovásírással. Azóta is Bering szorosnak hívják azt a földrészt.
Amikor a lányaink a Bering szoros keleti oldalán
találkoztak, akkor a Marika túrós laskát csináltatott, hogy
emlékezetessé tegye ezt a rendkívüli átkelést. Abban az
idõben a laska készítés olyan ritkaságnak számított, mint
napjainkban a csiga csinálás, ezért lett a fába vésve a
lakoma fõfogása: a laska. Bab Ilon volt a szakácsnõ.
Olyan jól fõzött, hogy késõbb világhírû lett, és õróla kapta
Babilon a nevét.
Ekkor az öreg Jónás még nem ment vissza az ázsiai
oldalra. Megtetszett neki a pufók Bab Ilon. Úgy udvarolt
neki, hogy ötször is szedett a finom magyar ételbõl, és
egyre mondogatta: a laska, a laska, a laska. Ez a háttere
Alaszka mai nevének.
Alaszkában a kalandozók délkelet felé fordultak, és
egy folyó partján átkelõ helyet kerestek. Végre a szûk
völgy után a folyó kiszélesedett, és a lovak könnyen elérték
a víz másik oldalát. Visszatekintve a Marika megjegyezte:
"Hû! De nagy lyukon jöttünk keresztül." Így lett a folyó
és a környék neve "Yukon".
Vándorlás közben a lányok halászattal és vadászattal is foglalkoztak. Egyszer a Marika a vaddisznókat
üldözve majdnem életét vesztette. A lova megbotlott és
egy kan rájuk rohant. Szerencsére a Marika unokatestvére, Magyar Ida, az utolsó pillanatban lenyilazta a
vaddisznót. Azt a területet ahol a (vad) kan ada nehézséget a Marikának, ma Kanada néven ismerjük.
(Itt meg kell jegyeznem, hogy amikor Könyves
Kálmán került a trónra, (1095-1116) akkor volt egy
nyelvújítás, amirõl nem tud a történelem. Az õ uralkodásáig a névelõket a tulajdonnevek elõtt rendszeresen
használták, mint például "a Marika", vagy latinosan "a
Marica". Mivel Kálmán írt és olvasott, a nevek elõl
elhagyatta az "a" és "az" szavakat, így lett Alajosból
Lajos. Olyan neveket, mint például Ladár, Ranka,
Risztid és Tilla meghagytak a régi formában, és ezek
Aladár, Aranka, Arisztid és Atilla néven kerültek be a
szótárunkba. Ezt a rövid ismertetõt azért adom, mert ha
Marika helyett a Marikát használom, akkor azonnal
látjuk Amerika és a Marika között a kapcsolatot.
Könyves Kálmán hibája, hogy a történelem nem a
Marikának adott elismerést Amerika felfedezéséért.
Könyves Kálmánnak a bûne az is, hogy Álmost és az õ tíz
éves Béla fiát megvakíttatta, hogy ne legyenek alkalmasak
a trónra. Ám Vak Béla mégis király lett, de mivel vak
volt, nem ismerhette meg a pannóniai népmûvészet igazi
értékét. El is pusztult nyomtalanul.
A fenti paragrafusból levonhatunk két konzekvenciát: az
elsõ az, hogy jobban jártak a magyarok az analfabéta
vezetõkkel, mint azokkal, akik magukat bölcsnek vélve,
megvakították a tehetséges utánpótlást. A második
tanulság az, hogy ha a hazánk kormánya vak vezetõk
kezében van, akkor rossz útra tér az ország. Ugye ezt jól
megfogalmaztam? De most ennyi bölcsesség után jó lesz
visszatérnem Kanadába a Marika törzséhez, amit sokan
nyolcadik törzsként emlegetnek.)
Közelgett a tél. A kalandozóknak sietni kellett dél
felé, hogy legyen a lovaknak eledelük. Egy indián vezetõ
biztatta ugyan õket, hogy kövessék õt keletre, mert ahol õ
lakik, ott minden lépésre száz kacsa van, nem kell
bemenni a tóba. A lányok történésze rovásírással úgy
jegyezte fel ezt az információt, hogy keletre száz kacsa van
(Saskatchewan), nem kell menni tóba (Manitoba).
Évszázadok elteltével ennek a két kanadai tartománynak a nevét rosszul írták le, mert már Könyves
Kálmán nem élt, de még napjainkban is eléggé jól kimondják a magyar neveiket: Szaszkacsavan és Menitóba.
Jól jártak a lányaink, hogy Kanadából elindult az
expedíciójuk a melegebb déli terület felé. Deres lett a
határ. Egy szerdai nap, a heti nagy mosáskor, a kiterített
ingek alatt elszakadt a kötél, és a megfagyott ingek a
földre hullva állva maradtak. A Marika azt kérdezte:
"Vasing tán a mi blúzunk?" A lányok olyan érdekesnek
találták az eseményt, hogy azt a helyet egymás között úgy
hívták, hogy "vasing tán?" Idõvel az utókor már úgy írta,
hogy Washington. Washington az elkövetkezõ évszázadokban olyan népszerû lett, hogy városokat, híres
embereket, és egy elnököt neveztek el a nagymosás fagyos
eseményérõl.
Már nagyon hideg volt, amikor a hajadonok
megérkeztek egy indián faluba. Az öreg törzsfõnök jól
beszélt magyarul. A hétvégi iskolában tanulta meg egy
sumér misszionáriustól, aki az Atlantiszról került az
indiánok közé. A törzsfõnöknek igen megtetszett a Marika. Kérte, hogy legyen a felesége, A Marika elutasította
az indiánt mondván, hogy "öreg ön". Napjainkban ezt a
vidéket úgy hívják, hogy Oregon. Ékezetek nélkül írják.
Több hetes kalandozás után melegebb vidékre
érkeztek a magyar lányok, ahol pihenõre volt szükség,
mert megbetegedtek az ivóvíztõl. A Marika elrendelte,
hogy két hétig csak forralt vizet szabad inni. Négy nap
múlva meggyógyult mindenki és azon tanakodtak, hogy
ivás elõtt a víznek kell-e forrnia. Kalifornia ez után a
sokszor megismételt kérdés után kapta a jelenlegi nevét.
Kaliforniából a hajadonok újból kelet felé haladtak. Egy táborozás alkalmával valami jó nevet akartak
adni az ismeretlen területnek, és megkérték a Marikát,
hogy adjon tanácsot. Az íródiáklány feljegyzéseibõl, amit
a szokása szerint egy fába faragott be rovásírással, sajnos
a késõbbi bevándorlók már csak a következõ töredéket
találták meg: Névada a Marika......" Így lett a Marika
(Amerika) egyik állama Nevada. Az ékezetekrõl itt is
elfeledkeztek.
Nevada után az Árpád fejedelem unokatestvére,
Ida vette át a hajadonok vezetését. Három napos barangolás után a Marika felkiáltott: "Ida hó! Rossz felé
megyünk." Annak a területnek, ahol a lányok Ida
vezetése alatt eltévedtek, napjainkban Idaho a neve.
Idaho után a Marika átvette a vezetést. Azt az
utat, amelyen áthaladtak maguk között csak úgy hívták,
hogy a Marika uta. Ebbõl alakult ki késõbb Utah.
Egyesek szerint bajba juta a csapat, ezért Utah nevének
kiejtése: Jutah.
Utah után igen nagy csapás várt a magyarokra.
Kitört a kolerajárvány a táborban. A magas hegyek
között ráadásul még átjárót sem találtak. Csak tízen
maradtak életben. Miután a lányok eltemették halottaikat egy cseppkõbarlangban, a bejáratot befalazták, és egy
közeli fába belevésték: "Kolera adó hegy." A késõbbi
nemzedékek Kolorádó néven ismerték meg a "kolera adó"
helyet.
A szomorú kis csapat végre talált egy átjárót kelet
felé. Egy sas madár vezette õket. Azt a helyet, ahol az
óriás (kan) sas eltûnt a szemük elõl ma Kansasnak
nevezik.
Ismét közeledett a tél. A Marika csapata elhatározta, hogy lemennek délre és kipihenik magukat a
hideg hónapokban. (Már abban az idõben is lementek
délre a magyarok.) Letelepedtek és egy pár épületet is
építettek. Az erdõ szélén volt a lovak akla és a lányok
hona. Az arra kószáló indiánok ezt a települést úgy
hívták, hogy a magyar lányok "akla-hona", de a
késõbbiek, akik már csak törték a nyelvünket, az
Oklahoma nevet adták a táborhelynek.
Tavasz eljöttével megjelent egy sas madár a tábor
felett. Turulmadárnak vélték és mindenüket maguk mögött hagyva lóháton követték a madarat. A hiszékenységüknek nagy volt az ára. Egy nagy víz partján a lovak
legelés közben valamitõl megijedtek, és a vízbe rohanva,
átúsztak a másik oldalra. Az ár olyan sebes volt, hogy a
lányok nem tudtak átmenni. Ráadásul még a sas is eltûnt
a szemük elõl örökre. A rovásírásos feljegyzésbõl csak
három szó maradt meg az utókor számára: "ár kan sas".
Ezt a helyet napjainkban Arkansas néven ismerjük.
Napok elmúltával egy tutajt készítve a lányok
átjutottak a folyó másik oldalára. Nagy meglepetésükre
egy ménest találtak a túloldalon. Mikor megnézték a
lovakat, akkor jöttek rá, hogy azok a meghalt lányok lovai
voltak, amiket a kolera járvány idején eladtak az
indiánoknak. Nagy volt az öröm, csak egyedül a Marika
szomorkodott, mert hiányzott a fekete paripája. Kinézett
magának egy szilaj kis csikót, amibõl kinevelhetne
magának egy jó lovat. Már majdnem megfogta, amikor
elvágtatott az anyjához. Szentesi Kati, egy zempléni
leszármazott, odakiáltott a Marikának: "Látom hol van.
Messze szopi az anyját". Éppen ott ment el egy indián,
aki hallotta, "messze szopi", de nem tudta mit jelent. Nem
beszélt zempléniesen, és biztosan sokat hiányzott a sumér
iskolából. Így lett az állam neve: Mississippi. A tanulság
ebbõl az, hogy aki nem beszéli jól a nyelvünket, az
gyakran félreérti a magyarokat.
No, de térjünk vissza a kalandos történetünkhöz.
A Marika többet gyalogolt, mint lovagolt. Mindenütt a
lovát kereste, de sehol sem találta meg. Egyszer egy
sziklára felmászva kificamította a bal bokáját. Nagyon
megdagadt. Attól félt, hogy eltört. Tüzet rakott, és égõáldozatot mutatott be a Hadúrnak, mondván: "Mentsd
meg Hadúr a lábamat... a lábamat... a lábamat." Bele is
véste egy fába: "a lábamat". A "t" egy kissé halvány
lehetett, mert az utódok ma már csak úgy hívják azt a
helyet, hogy Alabama.
Alabámából újból észak felé indultak. A nagyobb
táborok közül csak kettõrõl írt feljegyzést Szabolcsi
Emõke, költõnõ. "A Marika belépett egy csapdába,
Összezúzódott a jobb lába. Fájdalmában mírgesen
kiáltott, Ennyi csapdát még ki látott? Csak csapdát ne
tenne szít a sok barom, Mert megveszít a fájdalom." Ida
írnok annyit jegyzett fel a versbõl, hogy "tenne szít", mert
életlen volt a bicskája. A "t" betût olyan gyengén véste
be, hogy az utókor, nem értve nyelvünket, Tennessee
néven ismerte meg a helyet.
Egy pár nap múlva összetalálkoztak a csapdát
lerakó indiánokkal. A Marika rátámadt a törzsfõnökre
mondván: "Kend aki miatt fáj a lábam!" A törzsfõnök
nem értette mit akar a Marika. A törzsben már nem
beszélt senki magyarul. A Marika ismételgette a
mondatot: "Kend aki... kend aki...", de sehogy sem
sikerült megértetni az öreggel, mi az a "kend aki". A
törzsfõnök fel is íratta egy fára, hogy majd valamikor
megtudja mit jelentenek a szavak. Ez a hely ma Kentucky
néven ismert, mert az indián egy kicsit rosszul ejtette ki a
Marika mondatát.
Innen a lányok helyzete már egyre nehezebb lett.
Nem beszélt senki magyarul. Egyszer éppen útmutatást
akartak kérni egy falu szélén, amikor a Marika megszólalt: Ne menjünk be! indián az." Magyar Ida megjelölte a helyet: Indián az. Idõvel a "z" lemaradt a szó
végérõl és Indiána lett ennek az államnak a neve, mert a
franciák mindennek leharapják a végét.
Hosszú barangolás után egy nagy tóhoz érkeztek a
magyarok. A parton egy igen régi hajónak a roncsaira
találtak. A tó déli részét errõl nevezték el ó hajónak. Ezt
a nevet palócosan óhájóra ferdítették el az idegenek. Úgy
mondják ki, és Ohió-ként van leírva.
A lányoknak igen tetszett a tó. Egyre mélyebbre
mentek be. Egy ilyen alkalommal azt kérdezte a Marika
a legtávolabb lévõtõl: Éri-e a lábad az alját?" A lány nem
értette mert messze volt. Így a kérdést többször meg
kellett ismételni: "Éri-e? Éri-e?" A tó így kapta a nevét:
Erie.
Ohióban két magyarral találkoztak. Kõrösi Csoma
Sándor õsei küldték õket az ázsiai magyar lányok után.
Az egyiknek Gara volt a neve, a másiknak pedig Kleve.
Az a hely, ahol találkoztak Kleve földjeként vált ismertté.
Ebbõl ered Kleve földje angol fordítása: Cleveland.
Egyszer a Gara a Szentesi Katival elment csónakázni. A nyugati szél elsodorta õket az Erie tó másik
végére, ahonnan az utat nem ismerték visszafelé. A
barátaik keresésükre indultak a partot követve. Napok
elteltével egy elhagyott kunyhóban végre nyomokat
találtak. Az üres kulacsok között ott állt Gara feljegyzése:
"Itt az italtól elfelejtettük minden bánatunkat. Ez a bor
jó bú falo... bú faló... bú faló. A nyájas olvasó magyarázat
nélkül is tudja már, hogy ennek a helynek a neve: Buffaló.
A Marika lányai árkot, bokrot átkutattak, és
mégsem találták meg Garát és Katit. A bú faló helytõl,
vagyis Buffalótól, a lányok elindultak a parton. Egyszer
csak a tóból folyó lett. Amint mennek látják, hogy a
sebesen rohanó vízben Gara és Kati egy tutajon utazik,
anélkül, hogy látnák a távoli vízesést. Felkiáltott a
Marika: "Ni a Gara! Nem látja a vízesést." Szegény
Gara sohasem gondolta, hogy a vízesést róla fogják
elnevezni Niagara vízesésnek. Nem találták meg a testét.
Szentesi Katit három nap múlva a túloldalon megtalálták,
és magyar tisztességgel eltemették. Ez a hely még most is
meg van. Szentesi Kati nevét elangolosították és napjainkban a helyén épült kanadai város St. Catherines néven
ismeretes.
Kleve siratta Garát, és a Marika lányai meg a
Katit. Egy pár nap múlva a Marika azt javasolta, hogy jó
lenne egy halotti tort rendezni a barátaik emlékére. A
tornak azonban az lett a vége, hogy a szegény Kleve
bánatában annyira berúgott, hogy tor rontó lett belõle. A
tó partjának ezen részét ma Torontó néven ismerjük.
(Itt meg kell jegyeznem, hogy amikor Dr. Lõrincze
Lajos Amerikában járt, akkor én vittem õt el Buffalóból
Kleve városába, angolul Clevelandba. Útközben beszélgettünk Torontó etimológiájáról. A gyengébbek kedvéért
megemlítem, hogy az etimológia a nyelvtudománynak az
az ága, amely a szavak eredetével, származásával foglalkozik. Dr. Lõrincze Lajos a "Torontó" szót azzal
magyarázta, hogy az Ontárió tó északi oldalán volt egy
torony, vagyis torony tó, és ebbõl származik Torontó.
Tudom, hogy Dr. Lõrincze a nyelvápolás terén nagy
tehetség, de jelen tanulmányomból nem engedek. Úgy
érzem, hogy az én etimológiai adatom éppen olyan precíz,
mint az övé. Döntse el a Tudományos Akadémia sumerológus szakbizottsága. Én nem akarok egy nyelvápolót
megcáfolni. Most jut eszembe, hogy nagy kár, hogy Dr.
Lõrincze nem Amerikában, vagy Kanadában él, mert itt
nemcsak a nyelv ápolására lenne szükség, hanem egyenesen hordágyakra, kórházakra és vérátömlesztésre, mert
felénk napról napra gyilkolják a magyar nyelvet.
Találkoztam itt olyan ékesen szóló magyarokkal is,
akik szerint Ádám és Éva is magyar volt. Erre
bizonyítékként azt hozták fel, hogy Ádám az adám szóból
származik, vagyis adám az almát, és Éva evé. Mikor aztán
meghallottam, hogy Krisztus is magyar volt, és anyanyelvünkön fohászkodott Istenhez a kereszten a Máté
27:46-ban és a Márk 15:34-ben, mondván "Eli" vagy
"Eloi Istenem", akkor elhatároztam, válaszként tanálmányt írok Árpád fejedelem húgáról, a Marikáról, akinek
a követõi évszázadokkal Kolumbusz elõtt felfedezték
Amerikát. Ezt a felfedezést azonban bizonyos nemzetiségek vezetõi elfojtották, nehogy a magyar nép elõre
haladjon. Félnek tõlünk, mert a mi népünk egységes,
mûvelt és erõs, és ha az egész világot meghódítanánk,
akkor másoknak nem maradna semmi. Ez az oka, hogy
én általam összegyûjtött történelmi adatokat nem fogják
az iskolákban tanítani. A szomszédos népek nacionalista
fegyvercsörtetõitõl rettegnek a tanáraink, és merem állítani, hogy nem lesz egy sem, aki a történelmet megváltoztató adataimat megosztaná a tanítványaival. Nem
hiszem, hogy rajtam kívül akadna még egy egyén, aki
hirdetni merné azokat az adatokat, amiket leírtam.
Egy kissé elkalandoztam, mint az õseim, de most
visszatérek a magyar felfedezõk történetéhez.
Kilenc lány maradt csak életben. A nyolcadik törzs
majdnem elpusztult. A lányok elhatározták, hogy az ismét
közelgõ tél elõl jobb lesz újból dél felé indulni. Átkeltek a
tó vizén, és ahol megálltak találkoztak egy igen kedves
indián fõnökkel, aki az õseitõl sokat hallott a magyarokról.
Mindig az volt a vágya, hogy magyar felesége legyen.
Megkérte egy Rács Eszter nevû lánynak a kezét, aki ott is
maradt és családot alapított. Ma már nagy város Rács
Eszter. Helyesen kimondják a nevét, de sajnos rosszul
írják le az angolok. Rochester lett belõle.
Egyre jobban megviselte a vándorlás a magyarokat. Alig telt el egy pár nap, amikor egy Út Ica nevû
lány maradt vissza és letelepedett. Ebbõl a településbõl is
nagy város lett, azzal a különbséggel, hogy ennek a nevét
írják jól le, Utica, de a kiejtését csavarják ki az idegenek.
Angolosan "jutika" a neve. Ha nem néztem volna a dolgok mélyére, akkor azt hinném valamelyik Jucika van a
háttérben, de õk még Kolorádóban meghaltak mindketten, így határozottam állíthatom, hogy Utica Út Ica
nevét örökölte.
Már csak heten voltak a lányok, amikor egy másik
indián településhez értek. Megkérdezték, hogy mi a hely
neve. A válasz az volt, hogy a neve York. Azóta Neve
York, vagyis New York nagy várossá fejlõdött ki.
A hét magyar lány megfáradva végre elérkezett a
keleti tengerpartra. Ivóvizet kerestek, de nem találtak.
Egy indián mutatott nekik egy kutat, amelyikben olyan
magasan állt a víz, hogy a könyökével elérte. Magyarjaink ezt könyöki kút néven ismerték hosszú ideig. Sajnos
az indiánok sohasem tanulták meg hogy kell leírni. Így
lett belõle Connecticut. (Bizony a magyar nyelv nem
gyerekjáték.)
Könyöki kúttól, (Connecticuttól) északra hegyes,
dombos tájat találtak a Marika társai. Már tél volt,
amikor kalandozásaik során erre a vidékre eljutottak.
Egy este fakéregbõl szánkót csináltak, és mint gyermekek
csúszkáltak a dombokon. Egyszer csak Ida odakiáltott az
unokatestvérének: "Gyere ide Marika! Itt messze
csúszhatsz." Ennek a helynek a neve még ma is "messze
csúszhatsz", de sajnos az amerikaiak annyira kitekerik a
szavainkat, hogy csak tudományos kutatások folyamán
találtam meg mi is az õsi jelentése a Massachussetts
szónak.
Messze csúszhatsz vidékérõl nagyon vágytak már
a lányok az óhazába. Honvágyukat különösen növelte az
a történet, amit még az ó hajó környékén Kleve elmondott
nekik arról, hogy Árpád már letelepedett és hazát
alkotott. A Marica, mert most már "c" betûvel írta a
nevét, végre elhatározta, hogy ideje lesz hajót keresni és
felkutatni a testvéreket. Éppen jókor érkezett az
óceánhoz. Ott volt egy hajó. Egy Leif Erikson nevû
izlandi hajóssal találkoztak, aki nem beszélt magyarul.
Megkérdezték tõle: "Merre mén?" Miután az kelet felé
mutatott, a lányok megkérték, hogy vigye magával mind
a hetet. Nem értette õket, de gondolta, hogy mit jelent a
merre mén? A lányok a hajóba ültek, és a tõlük északra
elterülõ földrész a kérdésük alapján a "mén" nevet kapta.
Eléggé helytelenül ma Maine néven van leírva, de a nevét
helyesen kiejtik: Mén.
Itt majdnem véget ér a magyarok kalandozása, de
az történt, hogy Erikson egy viharba került és több hetes
hányódás után ért csak partot Európa északi részénél. A
Marica a lányokkal kiszállt, és a legnagyobb meglepetésükre egy hatalmas magyar településre akadtak. A
fiatal legények marasztalták õket. Nem is kellett sok
biztatás nekik. Letelepedtek. Ahová eljutottak a világkörüli útjukon az nem más, mint a mai Finnország. A
Marica asszony korában elment egyszer Árpádot meglátogatni, de mivel a bátyja már nagyot hallott, nem
mondta el neki, hogy Amerika róla lett elnevezve. Én is
csak a tudományos kutatásomnak köszönhetem, hogy a
fent leírt titkok nyitját megtaláltam. Kötelességemnek
tartottam, hogy ezt a történelmet átformáló felfedezést
magyarjainkkal tudassam, hogy megismerjék Amerika
felfedezésének igaz és tárgyilagos történetét.
- VÉGE -
