Part: I  , II  , III  , IV  , V

Lemaradtunk a térképrõl - V

Két-három éves koromból kevés dologra emlékszem olyan tisztán mint a nagyterem építésére. Nem is annyira falak jutnak eszembe, hanem a kiásott alapárok, amiben Kántor Józsival szaladgáltunk. Õ idõsebb volt tõlem, és mikor hazahívta az anyja, könnyen kimászott. Én azonban sehogy se tudtam felkapaszkodni. Mindig visszacsúsztam. Éppen sírni kezdtem, amikor egy kõmûves kiemelt az árokból. Könnyedén a levegõbe dobott, majd zuhanás közben elkapott.

- Szeretnél madár lenni? kérdezte.

- Nem, mert nem tudok repülni, - válaszoltam, miközben egyre magasabbra dobott.

- Tessék letenni, - szepegtem. - Félek.

- Na, belõled se lesz katona, ha ilyen félénk vagy. - nevetett a kõmûves, és letett a földre.

- Kõmûves bácsi! Nemsokára lesz nekem kismadár, - folytattam a beszélgetést.

- Találtam egy üres madárfészket. Feltettem a disznóólra. Várom mikor tojik bele a madár.

- Mutasd meg hol van, - biztatott a fiatal legény.

- Itt van a sarokban, a gerendánál.

Nagy szakértelemmel megvizsgálta. Kiegyenesítette, majd visszadugta.

- Na, gyere innen, mert így nem mer közel jönni a madár. Majd este nézd meg. Biztos lesz benne tojás.

Örömmel szaladtam a házba ebédelni. Gyorsan ettem. Látni akartam mikor tojik a fészekbe a madár. De elkéstem. Mire kimentem az udvarra már ott lapult egy hatalmas tojás. Felkaptam a fészket rohantam megmutatni az eredményt édesanyámnak.

(Abban az idõben még anyunak és apunak szólítottam a szüleimet. Tizenegy éves voltam, amikor átváltottam édesanyámra és édesapámra.)

- Anyu! Anyu! Tessék nézni! Már bele is tojt a madár a fészekbe. - Rohantam a madár fészekkel a konyhába.

Édesanyám megvizsgálta a tojást, és nevetve válaszolt.

- Ebbõl nagy madár lesz. Ilyen nagy tojást még a jércék is ritkán tojnak.

- Itt hagyhatom a házban, amíg kikel?

- Vidd ki fiam. Tedd oda, ahol volt, mert csak akkor kel ki, ha rajta ül a madár.

Visszatettem a fészket és minden nap lestem mikor jön a madár. Láttam sokat, de egy se repült rá. Napok múltán kezdtem unni az állandó várakozást. Végre aztán elérkezett a várva várt pillanat. Két csonkatollas fióka ágaskodott a fészekben.

Egy kicsit furcsának találtam, hogy egyetlen tojásból két madár lett. De a kõmûves megnyugtatott.

- Emlékszel rá milyen nagy volt a tojás? Azért lett belõle kettõ. Ikrek születtek. Na, most eredj játszani mert nekünk dolgozni kell!

Egész délután hordoztam a verebeket. Próbáltam etetni õket, de elfordultak a zsíroskenyértõl. Gondoltam majd vacsora közben félreteszek nekik a csirkepaprikásból. Azt biztosan fogják szeretni. Az volt a kedvenc ételem.

Vacsora idõre a gyászkocsink ülésére tettem a madarakat. Rájuk parancsoltam:

- Maradjatok itt, amíg eszek. Majd hozok nektek is valamit.

Miután jól laktam, egy kis tányéron vittem a nokedlibõl a madaraknak is. De bizony azok elrepültek. Csak két macskát találtam az ülésen. Az egyik éppen a fészket szaglászta. Macskáinktól ijedhettek meg - gondoltam, mert az egyik madár olyan gyorsan kiugorhatott a fészekbõl, hogy még a tollait is maga mögött hagyta a gyászkocsi hátulján. Még a földre is jutott belõlük. (Ha valaki valamikor két csupasz madarat lát repülni, akkor ne felejtse el, hogy azok az én gyermekkoromból szálltak a magasba.)

A gyermekkorról beszélve be kell vallanom, hogy én is majdnem a magasba szálltam a madarakkal mielõtt elértem a harmadik évemet.

Sovány, vékony, bélhurutos voltam. Ráadásul a Sántaék kertjében, vagy ahol találtam, rendszeresen megettem a zöld szilvát. Itt még betegebb lettem a bátyámmal, Gézával együtt. Õ nem a szilvától lett beteg, hanem a veréstõl, mivel rosszul vigyázott a négy évvel fiatalabb öccsére. (Egyesek szerint a zöld szilva és az érett szilva közt a gyomor nem tesz különbséget. Mindkettõ ennivaló neki. Azt hiszem, hogy az én gyomrom nem ismerte ezt a modern tant.)

Géza úgy kerülte el a verést, hogy már korán reggel õrizet alá vett. Egyszer, miután felöltöztetett, kivitt az udvarra és letett. Hívott játszani, de nem mozdultam. Csak álltam, mint aki béna.

Már iskolás volt a bátyám és tudta, hogy ha többszöri hívásra sem megyek játszani, akkor valami nagy bajom lehet. Ijedten rohant édesanyámhoz.

- Tessék gyorsan jönni. Palkónak megbénult a lába. Csak áll egy helyben, és nem tud menni.

Édesanyám odafutott hozzám. Én meg csak álltam. Nem mozdult a lábam.

- Gyere ide! - mondta. - Látni akarom mi a bajod.

- Nem tudok járni, - pityeregtem.

Édesanyám felkapott. Bevitt a kopott ruhát lecserélni, mert illetlen lett volna az ócskában menni az orvoshoz.

Az orvosi vizit azonban elmaradt. Miután édesanyám az ágyra fektetett, és kezdte lehúzni a nadrágomat azonnal látta mi okozta a "betegségemet." A bátyám mind a két lábamat a nadrág egyik szárába dugta, az "bénított" meg.

A csodálatos gyors gyógyulás után kivittem a kúthoz a nagy tükröt, és a nap sugarát lefelé irányítva tanulmányoztam mi van lent. Görögdinnyét hûtöttünk a mélyben.

Édesapám elzavart a kút mellõl, és kivette a nagy tükröt a kezembõl.

- Add csak ide azt a tükröt, mert összetöröd, és még te is belefúlsz a vízbe.

- Lent van egy márványgolyó, meg a Szabó Dezsõ kis labdája, a görögdinnye mellett. Tessék kivenni.

- Azt hiszed olyan egyszerû oda lemenni? Majd ha a kutat tisztíttatjuk, felhozzák a cigányok.

Különösen szerettem volna újból a kezembe fogni a márványgolyót. Magam sem tudom kitõl kaptam. Csak arra emlékszem, hogy olyan nagy volt, mint egy pingpong labda.

Lehet, hogy nem volt nagyobb mint a mostaniak, de kiskoromban minden nagyobb volt. Szélesebbek voltak az utak, magasabbak a házak, és a fák is az egekig értek. Amióta felnõttem minden összement, csak én nem, aki sovány, beteges gyermek voltam éveken át. Én szörnyen megnõttem. Sajnos ez a folytatólagos növekvés vízszintes irányban történt, a horizontális helyett.

Térjünk most vissza a kúthoz, ahol édesapám kivette a kezembõl a tükröt és bevitte a házba. Egy ideig bámultam kút melletti hordóban lévõ kapitány vizet, és mellette a tûzrendészeti szabályok szerint elkészített csávát. Sértve éreztem magam a tükör elkobzása miatt. Szerettem volna valakivel megosztani a bánatomat, de üres volt az udvar. Bánatomban bementem a hálószobába, bebújtam az ágy alá és szipákolva elaludtam.

Vagy egy óra múlva a szüleim rémülten kutattak utánam. Megnéztek minden kutat a szomszédban is. Lementek a Tiszára is, hátha belefúltam. A W.C. sem kerülte el a figyelmüket. Jól emlékeztek arra az esetre, amikor Kincs Ilonka bugylibicskaként összecsuklott, és majdnem átcsúszott az ülõkén. Szerencséjére meg tudott kapaszkodni, amíg a kiabálására segítség érkezett. Nem lett a gravitáció áldozata.

Az utánam kutatók száma már húszon felülre emelkedett, amikor felébredtem. Körülnéztem és álmosan ki-másztam az ágy alól. Kimentem. Mielõtt az erõs napfényhez hozzászokott volna a szemem valaki felkapott és kézrõl kézre adott az udvaron ácsorgó szomszédok között. Ölelgettek, csókolgattak. Volt olyan is, aki örömében sírt is.

- Hát te élsz? - érdeklõdött Kántor Józsi.

- Miért ne élnék?

- Azt hittük belefúltál a kútba. Apukád ott látott utoljára. Hol voltál?

- Az ágy alatt.

- Mit csináltál ott?

- Aludtam.

- Jól megijesztettél mindenkit.

- Miért?

- Azt hittük elvesztél.

- Azért ölelgetett mindenki?

- Bizony azért.

- Kerestek is engem?

- Kerestek bizony.

- Te is?

- Én is. Még a szalmakazal alatt is megnéztelek a barlangunkban, meg a bika istálló udvarán is.

Társalgásunk közben két csendõr jött be az udvarra. Megálltak a kerítésnél.

- Ezek érted jöttek, - súgta a fülembe Józsi. - Gyere szaladjunk.

Nem kellett nekem biztatás. Iszkoltam befelé a házba. Mindig bújtunk, amikor megláttuk õket. Féltünk nagyon tõlük.

A farkastól is féltem, de tudtam, hogy ha egy megtámad, akkor csak azt kell kiáltani: "Forró vizet a kopaszra!" és elszalad, mint a mesében tette. Sajnos soha sem volt alkalmam megpróbálni, így csak a Piroskával kapcsolatos farkassal ismerkedtem meg komolyabban. Azzal sem voltam kibékülve, mert butának tartottam. Nem értettem meg miért nem falta fel elõször Piroskát az erdõben, és utána a nagyanyót a házban. Lehet, hogy szájízének szánta a jobbik falatot.

Mikor tejbegrízt ettem, én is hagytam szám ízének az édesebb részbõl. A tányér közepén a grízt jól megcukroztam, és az evést szélen kezdve haladtam befelé spirálisan. Minden falat után fordítottam egyet a tányéron, mígnem elérkeztem a legédesebb falathoz, amin ekkorra már elolvadt a cukor. Ha valaki más technikával eszi a tejbegrízt, arról csak lekicsinylõ véleménnyel szólhatok. Véleményem szerint a tejbegrízt csak lapostányérról szabad enni, és csak a tányér állandó forgatásával illik befelé haladni. Természetes csak kiskanalat szabad ehhez a nemes szertartáshoz használni.

Ha valakit komolyan érdekel a technikám, akkor szóljon, és írok egy tanulmányt a tejbegríz fogyasztás helyes módszereirõl. Itt megemlítem, hogy azok, akik csak magyarul olvasnak, azok hátrányban lesznek, mert ilyen szamárságot csak angolul érdemes kiadni. Képzeljük el a következõt: Kaliforniában egy élelmes egyén becsomagolt díszes dobozokba több mint egy millió ököl nagyságú kavicsot, és 3-4 dolláros áron mind eladta "pet rock" név alatt bérházakban is tartható háziállatként. Hol találok én Magyarországon egymillió bolondot, aki 3-4 dollárt hajlandó kiadni azért, hogy megtanulja a tejbegríz evés helyes módszerét. Akinek dollárja van, az inkább elmegy Törökországba irhabundát venni. Bár, be kell vallanom, hogy aki már idáig eljutott az olvasásban az velem együtt megérdemel egy komolyabb orvosi vizsgálatot.

Most térjünk vissza az étkezéshez, mert nem jó ha az író eltér a témájától. Jelen esetben a témám kiterjed mindarra, ami eszembe jut Tiszakarádról. Szeretném a szülõfalumat a térképen látni, és borzasztóan töröm a fejemet, ám semmi olyan emlékezetes dolgot nem találok, ami történelmi jelentõségû. Ha a régi utakról maradtak volna ököl nagyságú kövek, akkor azokat el lehetne nevezni városi háziállatoknak. A kõ alá lehetne tenni a karádi agyagos sárból is, és eladni azoknak, akik a falvakból a városba költöztek az elmúlt évtizedek alatt. Ezzel az ajándékkal a volt falusi népnek is lenne földje a városban és tarthatna háziállatot a rideg bérházakban. Ugye milyen jó gondolat?

Ha valakit érdekel még a gyermekkori élményeimrõl szóló könyvecske, az folytassa az olvasást, mert most érkeztünk el a könyv legédesebb részéhez. A Kántor család számára ez majdnem olyan fontos, mint Izrael életében a tejjel-mézzel folyó Kánaánhoz való megérkezés.

Pelenkás koromtól imádtam a vajas-mézes kenyeret. Ez a szerelem éveken át elkísért, de mire iskolás lettem ráébredtem arra a nagy történelmi jelentõségû felfedezésre, hogy a méz lefolyik a kenyérrõl, különösen, akkor amikor a föld felé fordítjuk. Amikor lefordítottuk a barátaink azt hitték nincs semmi a kenyeren és nem volt okuk irigykedni. Azt gondolták, hogy én is csupasz kenyeret ettem, mint õk.

Már fiatal koromban megakadályoztam azt, hogy bárkit is a tizedik parancsolat megszegésére csábítsak. Ezért, amikor mások elõtt zsíros, vajas, vagy cukros kenyeret ettem, a föld felé fordítottam, és így az üres részt mutattam. Cukros kenyérrel körülményes volt a helyzet. A kristálycukor semmi néven nem akart megmaradni a kenyér alsó részén. Sokat bajlódtam a mézzel is. Édesanyámnak gyakran javasoltam:

- Tessék elõször a mézet a kenyérre kenni, és csak azután a vajat.

- Ne beszélj már szamárságot! A méznek felül kell lenni. - figyelmeztetett a jó anyám.

Bármennyire durcáskodtam, nem tudtam meggyõzni õt az igazamról. Most is a kezembe nyomta a "fordítva" megkent kenyeret is kiküldött.

- Edd meg kint! Ne csepegtesd a mézet magadra!

Kimentem. Átsétáltam az Oláhék udvarán és megindultam a rossz Tisza felé. Gondoltam a mézet ott mosom le a kezemrõl, mert bizony az csurgásnak indult, mint télen a háztetõ.

Nevezetes nap kezdõdött. Egy igazi királynõvel találkoztam a Tiszánál. Megható látvány volt, amint a királynõt körül rajzottak a szolgák ezrei. Erre a fölséges látogatásra a falunkban nem készült fel senki. Én sem. Csak ettem békésen a vajas-mézes kenyeret a töltés oldalán. De egyre több méh kezdett röpködni körülöttem. Hamar beláttam, hogy ennek fele se tréfa. Nem a barátaim jöttek vissza, akiket úgy mentettem ki az udvarunkon lévõ vizes hordóból, hogy az újommal kiemeltem õket, és amikor megszáradtak egy gyöngéd mozdulattal a levegõbe röpítettem õket. Sohasem csíptek meg a mentõakció idején. De fejem feletti ágon hemzsegõ emberfej nagyságnyi csomó egy kirajzott méhcsalád volt. Helyszûkében elindultak új otthont keresni. Elkezdtem szaladni hazafele. De minél gyorsabban futottam, annál több méh repült utánam. Ez nem Zalán, hanem Palkó futása volt. Talán erre az eseményre vezethetõ vissza, hogy miért szereztem késõbb több elsõ díjat rövid távon.

Bizony a méhek sebességét sem szabad lebecsülni. Mire a házhoz értem már talán tíz is volt a vajas-mézes kenyeremen. Beláttam jobb feladnom a futóversenyt, és rövid hadonászás után a nagy terem tégla falához hajítottam a kenyeret. Egy órán belül a házunk sarkánál, a mestergerendáknál, gomolygott a raj.

Átsiettem a velünk szembe lévõ Szabó Károly bácsi-hoz, aki a kovács mestersége mellett méhészettel is foglalkozott. Gondoltam az õ méhei rajzottak ki, és át akartam hívni, hogy fogja be a zümmögõ vendégeinket. Nem volt otthon. Segédjének, Tóth Balázsnak nem szóltam semmit, mert alig néhány héttel a most lejátszódó esemény elõtt Balázs igen megjárta. Egy faágról rázta le Károly bácsi a kirajzott méhgombócot. Balázs tartotta egy rúd végén, a feje fölött a gyékény köpüt. Ám éppen akkor billentette el, amikor a raj nagy része zuhanóban volt. Porladó gomolyagként hulltak vállára a méhek. Komolyabb baj nélkül megúszta Balázs, de a csípésektõl olyanná dagadt a szája, füle, orra és az egész arca, hogy gorillának is beillett volna.

Most Balázs egyedül dolgozott a kovácsmûhelyben. Szerettem volna segíteni a tüzet fújtatni, de Szabó Dezsõ, a Károly bácsi fiatalabbik fia, éppen pumpálni kezdte a levegõt.

- Mikor jön haza apukád? - érdeklõdtem.

- Csak holnap.

- Kár. Biztos a ti méhetek rajzott ki. A nagy terem falán vannak. Eljössz megnézni?

- Minek? Gyere inkább nézzük meg a miénket - biztatott Dezsõ.

Magam sem tudom minek nézegettük a méhkasokat. Nem lettünk okosabbak. De jó volt bámulni a szorgalmasan dolgozó munkásokat. Le is terítettünk egy pokrócot a kaptárok elé, és úgy tanulmányoztuk milyen gondosan õrzik a bejáratot. Ha egy légy vagy szúnyog megközelítette a kaptár száját, a méhek azonnal elûzték. Szerettük a módszerüket, és ha rovar csípés nélkül akartunk olvasni, akkor mindig idejöttünk. Sose háborgattuk õket, és õk se bántottak bennünket.

Sose féltem a méhektõl. Barátaim voltak, amit én tudtam, de néha az volt az érzésem, hogy õk nem tudták, mert egy pár megcsípett. Ez már külföldön történt. Biztosan azért csíptek meg mert nem értettem jól a nyelvüket.

Ma csendes volt a kovácsmûhely elõtti rész. Tegnap tucatszámra gyûltek a fészer alá az emberek beszélgetni, és nézni a ráf húzást, vagy a lovak patkolását. Nagy Lajos doktor úr még a motorbiciklijét is a kovácsmûhelynél javíttatta. Néha elõfordult, hogy ha nagy volt a tömeg, akkor Károly bácsi motor javítás közben az indítóról egy vékony drótot vezetett valamelyik fogójára, és a drótot a földön porral eltakarta. Miközben forgatta az indítót, megkérte valamelyik gazdát, hogy adja a kezébe a fogót, mert nem éri el. Az gyanútlanul fel akarta venni a szerszámot, de helyette megütötte az áram. Ilyenkor nagyokat nevetettek az ott ácsorgók.

Volt egy rendszeres látogató, postás Dezsi, akinek a gondolkodóképessége kibírt volna egy kis javítást. Dezsi nem volt tisztában némelyik modern szó fogalmával, így ha valaki azt mondta neki, hogy õ normális, akkor azt rossz megjegyzésnek vélte. Tegnap, mikor Dezsi megérkezett, Károly bácsi heccelni kezdte.

- Dezsi! Igaz, hogy te normális vagy?

- Én nem vagyok normális. - tiltakozott a legény. Hahotázás közben a többiek is heccelni kezdték, hogy bizony õ normális. Erre begerjedt a fiú. Szabóné éppen akkor érkezett oda, és a szokásához híven a kezébe nyomott egy szelet kenyeret. Dezsi körülnézve tiltakozva kijelentette: Itt mindenki normális, csak én, Szabóné, meg a doktor úr nem normálisak. Mivel Szabóné és a doktor úr jók voltak hozzá, õket megvédte.

Emlékezetes marad számomra postás Dezsi mostoha anyja, Pelsõczi Julis néni is. Mind a két nagy lábujja rá volt fordulva a mellette lévõre. Azt mondta, hogy ez azért volt, mert mikor cseléd volt, kapott ajándékba egy pár keskenyorrú csizmát, ami a nagy lábujját a másikra kényszerítette. Nem is ez tette õt emlékezetessé elõttem, hanem egy olyan logikus megjegyzése, ami nekünk, normális embereknek száz év alatt se jutna eszünkbe.

Julis néni egyszer dicsekedve mesélte az élete nagy élményét: "Képzeljétek el mi történt. Bementem reggel az istállóba. Láttam, hogy ott van egy kis borjú. Rögtön tudtam, hogy megellett a tehén."

Ilyen bölcs és logikus megjegyzést még a híres filozófusoktól, íróktól sem hallottam. Ez az egy mondat egyedül elégséges arra, hogy a falunk rákerüljön a térképre.

Mire Szabóéktól hazamentem a méhek beköltöztek egy repedésen a nagy terem és a padlás közti stukatúrba. a vastag gerendák között az új lakásuk tágas volt. Éveken át terjeszkedhettek háborgatás nélkül. És terjeszkedtek is. Cukorhiány idején, a háborús években, több teknõt megtöltöttünk lépesmézzel. Sajnos, a falu másik oldalról hívott méhészünk az anyát is kivette a tudtunk nélkül, és rövidesen megszûnt a gerendák között az élet.

Édes történet ugye? Hány ember lakik ezen a földön, aki velem együtt elmondhatja, hogy a házpadlásából csurgott a méz? Már csak egy tehén hiányzott, és a házunk igazi tejjel-mézzel folyó Kánaán lett volna. Szerencsénkre az nem volt. Hiszen tehén és föld nélkül is rákerültünk a kulák listára.

A háború után se vagyonunk, se pénzünk nem volt, csak a házunk 16 méterrel hosszabbra nyúlt, mint a másé. Ez azért történt mert a pesti gyógynövény nagykereskedõk egyike, Kirrer József úr, megbízta édesapámat, hogy építsen egy nagyobb helységet a cég mentalepárló gépeinek. Ez meg is történt, de közbejött a háború, és a pesti urak elvitték a gépeiket. Nekünk pedig ott maradt az üres terem, no meg a "kulák" megtisztelés. A gazdag nagykereskedõknek még a hajszála sem görbült meg az ötvenes évek nehéz napjaiban, de a jó apámat az egy szobás szatócs boltja és kocsmája miatt Karádon megbélyegezték. Az volt a bûne, hogy nem fogadta el a szegénységét, és a nyomorúsága fölé akart emelkedni.

Milyen reménysége lehetett otthon annak, aki egy hét gyermekes családból származott és a szülei öt hold földön gazdálkodtak? Talán még a betevõ falatra sem jutott volna, ha nem megy el szakmát tanulni. Ez volt a bûne. Megpróbált kivergõdni a nyomorúságból. Kemény munkával sikerült is neki. Asztalossággal kezdte, majd megpróbálkozott kocsmával, gyógynövény beváltással, szatócs bolttal, majd megint asztalossággal és végül a Termelõ Szövetkezeti Csoportban napszámossággal. De a helyi vezetõk még a legalacsonyabb munkából is kizáratták, és a munkaegységekért járó jutalékok kiadását is megtagadták. Azt mondták: "Kántor Pali haljon éhen. Már evett eleget."

Azt sem engedték meg édesapámnak Karádon, hogy napszámos legyen, és a helyi tanács elvette a házunkat, elkobozta a berendezéseket. Ezek után minek maradt volna Magyarországon az 1956-os forradalom leverését követõen? Az irigyei az életét sem kímélték volna meg a terror idején.

A bátyámat az ország összes egyetemérõl kizáratták, mert a felvételi íven a sok foglalkozás beírásakor az 1937 és 1939 közötti idõszakra nem az asztalosságot írta be édesapám neve után, hanem a kocsmát, ami viszont 39-ben nyílt ki. A kizárás okaként a következõ van az egyetemi könyvébe beírva: "Letagadta, hogy az apja önálló asztalos mester volt."

Én szerencsésebb voltam. Nekem a felvételi bizottságban egy jóindulatú tanár megsúgta: "A vizsga jelesen sikerült, de a káder jelentése miatt elbukott. Ne is próbálkozzon fiam az egyetemmel, amíg a falujában nincs változás." Ha lett volna változás, ami megengedte volna számunkra, hogy szabadon dolgozzunk és tanuljunk, akkor 1956-ban nem hagytuk volna el Magyarországot. Nekem az volt a bûnöm, hogy az apám szorgalmas volt, és a szegénységbõl munkájával és az eszével jobb sorsot igyekezett teremteni a családjának. Az otthoni életünkben az volt a legszomorúbb, hogy amikor már mindenünket elvettek, akkor sem hagytak élni bennünket, mert vagy tíz évig édesapám egy árnyalattal gazdagabb volt, mint mások. Elõre akart haladni, és ezt elítélendõ kapitalista mentalitásnak tekintették 1956 elõtt Magyarországon.

Azóta sok változáson ment át Tiszakarád. Még a térképre is rákerült. Mi is sokat változtunk itt külföldön. Beírtuk nevünket az emigráció történelmébe, és megtartottuk népünket magyarnak az idegenben is. Sajnos egyre jobban szaporodnak azok a helység nevek Amerikában és Kanadában, ahol elhalkul a magyar szó, és elnémul a magyar templomok harangja. Templomainkban megszûnik az ima, a padokból elfogy az énekesek csoportja. Letörlik a nevünket a térképrõl.

Az eszmefuttatásom végén megemlítem még, hogy a sorsomat nézve szinte komikusnak tûnik fel a sok változás, amivel szembe kellett néznem. A házat, ahol születtem lebontották és széthordták. Az elemi iskoláimat is ugyanaz a sors érte. Bezárták. Lebontották. Mikor Sárospatakon jártam iskolába megszûnt a nyolc gimnázium, a református iskola és a cserkészet. Cserkésszé avattak és az eskü után tudatták velünk, hogy a cserkész mozgalmat beszüntették. Ózdon a Kohó és Gépipari Technikumot az érettségim után egy év múlva véglegesen bezárták. Amerikában a bloomfieldi egyetemet elvégezve, a teológiának voltam hallgatója, amikor bezárták. Szolgálatom elsõ állomásán, Yonkersen, a gyülekezetet feloszlatták és a templomot lebontották. Buffalóban 25 hektár területen kiépítettünk egy magyar parkot, Kossuth Park néven. Életem és fizetésem igen nagy százalékát befektettem, hogy a magyaroknak legyen otthonuk. De az egyik utódom eladatta, hogy neki évekre biztosítva legyen a fizetése. Az Amerikai Református Egyesületnél, amikor pályáztam az alelnöki állásra a Konvenció megszüntette az alelnöki pozíciót. Kanadában besegítettem a torontoi Budapest utazási irodának, de az is megszûnt. Brantfordon kilenc évig szolgáltam és amikor korai nyugdíjba mentem (papíron), a presbiteriánus egyház íratlan szabályai értelmében nyugdíjas lelkészként nem folytattam a volt gyülekezetemnél a munkát, pedig szabad voltam. Miután egy évig nem volt istentisztelet bezárták a templomot. a Magyarok Világszövetsége kanadai részlege az alelnökségem után megválasztott elnöknek. Ellenségeink valami elferdített rágalmat mondhattak rólunk mert az MVSZ nem akart minket elismerni kanadai képviselõként, de az okot vagy jegyzõkönyvi adatot nem hajlandók velünk közölni. Sejtjük, hogy megszûntünk létezni. Pedig minden magyarra szükségünk az óhazában és külföldön is.

Régen nem volt a szülõfalum a térképen. Lemaradt. Minket pedig letöröltek Tiszakarád térképérõl 1956-ban. Semmi nélkül menekültünk nyugatra, hogy egy fõnix madárhoz hasonlóan újból és újból feltámadjunk a hamuból. Most három országnak vagyok polgára, három hivatalos útlevéllel. Megtartottam magyarságomat az idegen olvasztókemencében is. Kifakul a háromszínû zászló külföldi templomainkban, de felemelt fõvel járok, mert az életet becsületesen megharcoltam és a szülõfalum iránti szeretetet külföldön is megtartottam.

Az eredeti tervem az volt, hogy leírom az életem elsõ tíz évének az eseményeit gyermekeim számára, akik már Amerikában születtek, de a múlt eseményei annyira összeolvadnak a jelennel, hogy már nem tudtam szétválasztani õket. Nem is akartam, hiszen az életünk a múltra és az emlékezetre épül fel. Legszebb emlékeimnek Tiszakarád a forrása. Ha 1956-ban otthon maradtunk volna, akkor talán csak egy temetõi sírkõ beszélne arról, hogy én is éltem. Ám hazámat elhagyva, életben maradtam. Beszéljen ezért ez a könyv azokról az egyénekrõl és eseményekrõl, akik és amik a gyermekéveimet formálták. Emlékezéseim végéhez közeledve megosztom az olvasókkal az Esténként címû versemet.

Esténként sétálni viszem
pajkos pulinkat.
Megszaglássza a bokrokat,
és ugrálva ûzi
a száradt leveleket,
én meg a csillagokat nézem.

Késõ õsz van.
Kásássá fagyott a sár.
Cipõm koppanása összeolvad
a kutyák csaholásával.
Ballagok. - Hazagondolok.
A falum jár eszembe.

Merre vagytok
gyermekkori pajtások?
Józsi meghalt...
Dani és Dezsõ Miskolcra mentek.
Pista még Karádon van.
A lányok férjhez mentek.
Nõnek az unokák.

Én is messze mentem,
messzebbre, mint mások,
de gondolatban hazajárok,
és összeszedem emlékeimet,
mint kiskoromban a szedret,
és a széllel felszáríttatom
csorgó könnyeimet.

Azoknak, akik egyedül hagyták el Magyarországot, nehéz lehetett az idegenben. Nekem könnyebb volt, mert a szüleimmel és bátyámmal együtt érkeztünk Amerikába, ahol a legelsõ versemet egy üzlet parkolóhelyén írtam, édesanyámra várva. Versem komoly gondolatával fejezem be humoros elmélkedéseimet. Több évtized emigrációs életét az könnyítette meg számomra, hogy az idegenben is megmaradtam magyarnak. Tiszakarádon bezárult egy ajtó mögöttünk 1956-ban, de Amerikában kinyíltak az iskolák és szolgálati lehetõségek kapui arra, hogy egyetemes szinten szolgáljam népemet Tiszakarád határain túl.

AMERIKAI NAPLEMENTE

Az alkonyatnak zsongó zenéje
Összeolvad a suhogó széllel,
Amint a nap aranyló sugara
Utolsó mosolyát hinti széjjel.

Bíborpalásttá válik az alkony,
Ahogy vonszolja fénylõ köntösét,
És megroskad a nehéz tehertõl,
Amelyet némán rárak a sötét.

Mikor az utolsó sugarat is
Elnyeli a tágas végtelen
Belenézek a sötétségbe
És imára kulcsolom két kezem.

A hála fénye ragyog szememben,
Ahogy hallgatom az estnek zaját,
Érzem itt is velem van az Isten,
Árasztja rám szeretõ oltalmát.

Ámbár hazámat megcseréltem,
Régi barátim nincsenek velem.
Az életem mégis boldoggá vált,
Mert megtaláltam itt az Istenem.